Felhők között mindig ott a Nap!

Csak feküdtem az ágyon. Vártam, hogy nyíljon az ajtó és huncut mosollyal belépjen rajta. Megadtam volna nagyon sok mindent, ha belépne, és kinevetne, hogy bevettem a színjátékot. Hogy igazán nem is történt ez vele, velünk. Ez csak egy újabb rossz vicce. Belül, mélyen tudtam, hogy soha többet nem sétált be azon az ajtón. De mégis megfeszült idegekkel vártam, hogy megmozduljon, a kilincs és belessen az ajtón, hogy figyelek-e, vagy be tud-e osonni, megijeszteni.

Hányszor kiabáltam és szidtam le, hogy ne osonva jöjjön be a szobámba… Hányszor kértem, hogy ne játssza meg magát... Most nem játszott. Kellett ez nekem? Inkább hallgattam volna végig sok ezredikre ugyan azt a sztorit, csak ő mesélné. Csak lépne be az ajtón, ülne le mellém és megajándékozna a mosolyával. Azzal az igazi ’tudok valamit, amit te nem’ mosolyával, hogy utána nagy átéléssel adja elő legújabb, szerinte fergeteges ötletét. Százszor és még annyiszor végig hallgattam volna, mennyire morcos, mert hideg van kint. És mindig elmondtam volna, hogy akkor ne menjen ki, amire tudtam jól, hogy egy olyan nézés jönne, mintha totál hülye lennék. Még a felvetés is butaság volt, hogy ő megbír maradni a fenekén.

Vannak folyamatosan ismétlődő dolgok az életben, amik ha megszűnnek már nevetve emlékszünk vissza, vagy egyszerűen bármit megadnánk az illető idegesítő szokásai miatt, csak lenne ott. Csak lenne mellettünk. Csak ölelne újra meg, csak suttogna újra a fülembe sok-sok butaságot, csak csókolna újra olyan édesen, vigyázón, csak.. csak lenne itt.

Az óra szerint már több órája nézem az ajtót, hátha kinyílik és besétál rajta, de hiába. Nem jön. Soha nem fog már jönni.

Felmerülnek alap kérdések ilyenkor az ember szívében, lelkében. Mit rontottam el? Hol siklott ki a kapcsolatunk? Mit kéne vissza szívnom, és mit kéne megígérnem, hogy visszajöjjön? A válasz most egyszerű volt. Igazán semmit nem rontottam el, semmit nem kéne vissza vonnom, hisz ő maga tanított arra, hogy soha semmit ne bánjak meg. Hogy mindig úgy cselekedjek, hogy ne bánjam meg. Ami megtörtént már nem lehet vissza csinálni. Őt sem tudom már visszahozni. Senki nem tudja vissza hozni.

Hogy hol siklott ki a kapcsolatunk? A legelején. Az első percben, mikor összekevertem valakivel és a nyakába ugrottam, majd kemény csajt játszva lepleztem az egészet. Ott siklott ki az egész. Az első pillanatban mikor megláttam. Mikor a kék szemekben kérdés és nevetés bujkált. Abban a percben, ahol tudtomon kívül beleszerettem abba a fura idegenbe. Ott ahol beengedtem a szívembe. De leginkább ott, ahol ő beengedett a szívébe.

A mindig kemény, jég szíve olvadni látszott. És mi miatt? Holmi szerelem miatt? Mit ér egyáltalán az egész, ha nem örök? Akkor miért szeressünk? Miért engedjünk be bárkit is a szívünkbe, ha egyszer úgyis vége lesz? Ha egyszer nem a saját hülyeségünk miatt hagynak el, hanem mert pont óvni akar?

De mi értelme óvni, ha abba török össze, hogy nincs velem? Hogy védene meg, mikor saját maga okozza a legnagyobb sebet bennem?

A mosolyában a huncutság, a szemében a vágy, a vonásaiban a szerelem. A kezei, amikkel megtanított a bőrömmel érezni. A szívverése, ami megnyugtatott bármennyire és ideges voltam. A hangja, ami a legnagyobb bajban, és szenvedésben is a kiutat mutatta. A lénye, ami megfejthetetlen, egy örök rejtély volt. A létezése, amitől én magam is igazán léteztem.

Mi értelme van a létezésnek, ha az, akiért létezel nincs melletted, és soha nem jön vissza? Miért kelljek fel az ágyamból és lépjek ki a szobám sötétségéből a fénybe, ha tudom, hogy ott nem fog várni? Mi lesz, ha elesek? Ugyan ki fog felsegíteni? Mikor a könnyeim potyognak, ki fogja letörölni őket és megölelni? Ki fog a legborzalmasabb helyzetbe is mosolyogva rávilágítani a pozitív dolgokra?

Mindig van tovább. A fájdalom soha nem múlik el, de megváltozik. Elviselhetőbb lesz. Már csak sajgás lesz idővel. Az idő begyógyít mindent, de nem fog megvárni, míg felkelsz. Csak akkor tud meggyógyítani sebeket, ha te magad is azt akarod. Csak akkor leszel jobban, ha felkelsz és kilépsz a fényre.

„ A felhők mögött mindig ott a Nap. Ne feledd el Kicsim, valaki csak a felhőt látja, de van, aki már látja a Napot is. Legyél te az, aki látja a Napot.”

- Én látni akarom a Napot. - suttogtam nagyon halkan. Magam köré tekertem a takaróm, mint egy burkot, ami majd megóv. Magamhoz szorítottam az aranyszín macit, amit tőle kaptam és kitártam az ajtót. Kint az ajtó előtt egy lány ült. A falnak támasztotta a hátát és a térdeit felhúzta. Rám nézett. A zöldeskék szemekben mosoly volt.

- Végig itt voltam. - barátságos, istenhozott mosolya volt. Felkelt és megfogta a kezem. - Végre kijöttél. Gyere, sétáljunk. - nem kérdezte meg, akarok-e sétálni. Érezte, hogy legszívesebben menekülnék. Inkább elbújnék, a Világ elöl ismét, mégis sétálni vitt. Úgy éreztem mindenki látja rajtam, hogy összeomlottam, hogy gazdátlanul bolyongok a Világban.

A zebránál aztán visszarántott, előttem centikre ment el az autó. Csak akkor értettem meg.

Nem vagyok egyedül. Csak nem volt a szemem előtt az, aki majd felsegít. Pedig ott volt. Éppen felsegített. Ismert, bár soha nem mondtam neki, hogy magány kell, mégis csak az ajtóm elé ült le. Ugrásra készen volt, ha kilépek, tovább támogasson az úton, míg helyre jövök.

De igazán a magány annyit jelent, hogy a megfelelő személy ül a közeledben, és nem hagy magadra, mégis kicsit egyedül lehetsz, de amint kinyújtod a kezed, elkapja és magához húz, megölel.

Megláttam a Napot Kedvesem! Csacsogva mellettem sétál és a zöldeskék szemében meg-megvillan az aggodalma irántam, de inkább nevet, kacag, és várja, hogy csatlakozzam. Majd, mikor az én hangom is bátortalanul felhangzik, bíztatva rám villantja a szemeit.

Igen. Megtaláltam a felhők között a Napot.