Egy bizonyos ponton túl az agy már nem próbál logikát keresni a dolgokban. Egy szinten túl feladja, lekapcsol, kialszik.

Már nem tudom ki is vagyok igazából.

Tegnap volt egy éve, hogy a legjobb barátnőm lett igazából a Reni.
Bulizni voltunk, és életem három legnagyobb kísértése tépte éjjel a lelkem.
Én mindig is bulizós, központban lévő ember voltam. Nem kellett különösebben semmit sem tennem a központba kerülésért, mivel két iszonyatosan jó pasi volt a két legjobb barátom és ha velük beléptem valahova, tuti egyből mindenki figyelt rám. A lányok leginkább utáltak ez miatt, de a pasik pont ez miatt akartak velem táncolni, beszélgetni.
Tegnap este kellett rá jönnöm, hogy a régi életem magamra hagyott. Már nem tudok nevetni a sok szerencsétlenen, akik nem bírnak elvonatkoztatni a bajuktól még egy dübörgő zenéjű szórakozóhelyen sem. Én is egy voltam közülük. És ez már lassan rendszeres.
Igazán észre sem vettem mikor hagytam el saját igazi valómat, de megtörtént.

Az első nagy kísértés az volt, és csapot papot ott hagyjak, és vissza se nézzek többet. Vissza akartam menekülni a régi életembe, ami nem volt móka és kacagás mindig, de izgalmas, mozgalmas volt.
Most leginkább itthon ülök, néha lemegyek a kocsmába, de sok értelme nincs az egésznek. Hétvégente néha a Renivel elmegyek valahova, de egyre kevesebb kedvem van hozzá.

A második kísértést a halálba való menekülés okozta. Jó pár éve volt már mikor ezt éreztem és akkor át is adtam magam neki. Párszor próbálkoztam dolgokkal amikre nem vagyok büszke.
ÖNgyilkosság. Egy önös érdek, miszerint saját magunknak akarunk jót azzal, hogy ne fájjon tovább. Én ezt nem tehetem meg. Sokkal jobban szeretem ennél az életet, és legfőképpen a barátaimat.

A harmadik kísértés egy fiú. Ő az osztálytársam, és innen indul az igazán nagy akadály.
Az osztályom nem ismer, és nem is tartanak sokra, talán 2-3 kivétel van. Ami a legfontosabb ebben az ügyben, hogy a srác nem az a típus, aki csak úgy felvállalná az érzéseit, vagy ilyesmi. Mindig is nehéz ügyek voltak számomra ezek a fajta pasik, mivel én harsány típus vagyok, és a legtöbb érzelmem szeretem kimutatni.
Tegnap ott volt. És már jó ideje kínoz ezaz egész, hogy oda menjek hozzá, és közöljem vele a tényeket, vagy simán megcsókoljam. Bár ezekkel valószínűleg inkább elijeszteném, és beégetném magam.

Röhej, hogy ezek a kísértések engem régebben mindig elkerültek. Magabiztos ember voltam, és tudtam mit akarok. Mindig el is értem. Küzdöttem azért amit akartam.
Mostanában már semmiért nem küzdök.
Még azért sem, hogy lemenjek inni, ha a fáj a lábfejem. Minek küzdjek? Előbb utóbb több bajom is lesz, és le kell mennem. Majd akkor iszok, addig meg kibírom, hiszen egy ember átlagosan normál körülmények között simán kibírja 4-5 óráig víz nélkül.

Pár napja elkezdett a fogam is fájni, és egyre valószínűbb, hogy ez az íny, és fog gyulladásom ment rá a fejemre, és azért fáj annyit a fejem. Őszintén? Már nem érdekel. Majd kiderül mi van, addig pedig mit izgassam magam? Még nem volt komolyabb bajom belőle. Nem fogok stesszelni miatta.
Az év végi jegyeimért is rengeteget küzdöttem régen, most az sem bír motiválni ha 3-4 tantárgyból megbuktatnak. Buktassanak. Legalább jó indokom lenne osztályt váltani, és többet nem látni azt a srácot.


Azt hittem sikerült feljönnöm a gödörből amibe januárba kerültem, de csak egy másikba kerültem bele.
Talán pont ez miatt ennyire depressziós a Csillogó Árnyék. A Csillogó Cirkusznál és a Miss Nortonnál még vágytam, küzdöttem a boldogságért.
Azóta rájöttem, hogy belefáradtam a küzdésbe. Ez kicsit ironikus így lassan 18 évesen, de nem tudok mit tenni.

Nem bír rendesen megmozgatni se a Forma 1 se a foci sem már. Drukkolok azoknak akiket szeretek, de ha nem beszélnék minden nap Rékával skypen, és nem néznék körbe miatta a hírek között meg a képek között, teljesen lemaradnék, és az sem érdekelne.

Legszívesebben már egész nap olvasnék és filmet néznék csak. Még aludni nincs kedvem mostanság, pedig én imádok aludni. Képes vagyok 24-26 órákat aludni, ha nem zavar senki.

Fáradt vagyok lelkileg, és ez a testemre is kivetül. Nem bírok aludni rendesen, és így figyelni sem.

És nyavalyogni is utálok, most mégis megtettem.

"Soha nem próbáltam meg kirekeszteni a múlt emlékeit, bár néhány egyenesen fájdalmas. Nem értem az olyan embereket, akik elbújnak a múltjuk elől. Minden, amit átélsz, segít azzá a személlyé válni, aki most vagy."