Néha a nem remélt boldogság bekopogtat azoknál, akikkel a sors régóta mostohán bánt.

Mivel volt rá igény, így megírtam, hogy a Missnek mi az előzménye. :D Remélem megszántok pár komival

Látszólag nyugodtan sétáltam befelé a Red Bull Racing Centerébe. Még azt is megálltam, hogy tátott szájjal nézzek körbe. Hatalmas csarnokszerű helyre érkeztem meg. A falon egy Forma 1-es autó volt jobb oldalt. Mellette kapott helyet a recepció. Az ajtó mellett nem sokkal piros kényelmes körfotelek voltak és egy kisasztal, ami tele volt újságokkal. Baloldalt egy lépcső vezetett felfelé ami mellett egy vitrin állt és abba a csapa eddigi kupái. Ha egyenesen néztem arra egy hatalmas lépcső vezetett lefelé és pár lépésre tőle lift is volt. Az egész hely fényben úszott, hiszen a fal ahol a bejárat volt tiszta üveg volt. Ahogy beljebb értem vettem észre a recepció melletti kétszárnyú ajtót.

- Üdvözlöm a Red Bull Racing-Renault Angliai Központjában. – jött oda hozzám egy idős, kopaszodó férfi. Nem volt sokkal magasabb, mint én, de termetesebb mindenképpen. Elegáns öltöny volt rajta, amit elöl nem gombolt be, talán nem is tudta volna a hasától. Az arcán kedves mosoly ült. – Dr. Helmut Marko vagyok a Csapat tanácsadója. – a csapat szót büszkén mondta, míg a tanácsadót elhanyagolhatóan. Büszke volt az egész brigádra, ez látszott rajta.

- Virág Norton. – mosolyogtam rá és kezet nyújtottam. Lágyan fogta meg a kezem. Meg se szorította, csak jelképesen csúsztatta a tenyerét az enyémre.

- Remélem nem gond, ha tegeződünk. – fordult a felfelé vezető lépcsőhöz.

- Ugyan, dehogy. – vigyorodtam el.

- Ebben az esetben, gyere, menjünk fel és beszéljük meg a látogatásod okát. – a felfelé vezető lépcsőre mutatott. Csak egy pillanatra ingott meg az elhatározásom, hogy én itt mérnök leszek. Bizonytalanul tettem egy lépést a lépcső felé, de egyből visszatalált a magabiztosságom. Kihúztam magam a kosztümömben és már magabiztosan indultam meg a lépcsőn. – Erre. – mutatott az egyik folyosóra. Több folyosó is volt erre felé. Az egyik egy átjáró szerűségbe végződött. Mi balra mentünk és egy hatalmas ajtót tárt ki előttem. Bent ült már Christian Horner és pár ember, akikről fogalmam sem volt, hogy kicsodák.

- Örülök, hogy eljöttél. – kelt fel mosolyogva Christian az asztaltól. Nem jött oda hozzám, de az illem szerint felkelt és megvárta, hogy én, mint egyetlen nő a szobában helyet foglaljak. 10 férfi ült az asztalnál, ami picit zavarba ejtő volt. Szerencse, hogy jó az arc és név memóriám, hiszen végig bemutatkoztak, ahogy kell. Bent volt: Jonathan Wheatley Csapatmenedzser, Adrian Newey Technikai főigazgató, Andrew Green Főmérnök, Rob Marshall Főtervező, Paul Monaghan Verseny- és tesztmérnöki részleg vezetője, Terry Brice Üzemgazdasági menedzser, Paul Field Gyártástechnológiai menedzser, Benjamin Daller az egyik vezetőszerelő, Guillaunme Rocquelin az egyik versenymérnök, aki a főnököm lesz, ha felvesznek és Christian középen.

- Remélem, szeretsz éjszakában nyúlóan dolgozni és jó vagy a csapatmunkában. – mondta vigyorogva Guillaunme.

- Ha nem szeretném egyiket, vagy valamelyiket nem lennék itt. – mosolyogtam rá. – Szeretem a kihívásokat. – vigyorodtam én is el.

- Tetszik a csaj. Már most mondom, hogy ha felveszed, sokra viszi. – nézett Christianra.

- Nem is mondtam még semmit és nem is láttál még dolgozni. – lepődtem meg.

- A stílusodból kiderül, hogy komolyan gondolod, hogy itt akarsz dolgozni. – nézett rám ismét. – Ahogy a kihívás szót ejtetted, abba volt valami pajzánság, ami arra utal, hogy tényleg élsz-halsz a kihívásokért. – könyökölt az asztallapra. – Remek mérnök lesz belőled.

- Kétlem. – vigyorogtam vissza. – Már remek mérnök vagyok. – erre Benjamin Daller és Guillaunme is felnevetett. Már láttam előre, kikkel leszek igazán jóban. – Persze az ember holtig tanul. – vettem vissza az arcomból.

- Remélem, épp annyira bánsz jól a matekkal és a fizikával, mint a szavakkal és a lenyűgözéssel. – mondta semlegesen Andrew Green. Erre nem válaszoltam. Enyhe célzás volt, hogy fogjam be végre.

Két órán át ültünk annál az asztalnál mire aláírtam a szerződésem. Benjamin Dallerre hárult a feladat, hogy körbevezessen, és el ne tévedjek. Fél perc alatt kikérte magának a Benjamint és szinte könyörgött a Ben megnevezésért.

- És téged hogy szólíthatlak Csillagvirág? – kérdezte vigyorogva, ahogy a lépcsőn mentünk le. Megbeszéltük, hogy mindent az előcsarnokból kiindulva mutat meg.

- Virágnak. – vigyorogtam rá. – Minden másért kapsz egyet. – vigyorogtam angyalian.

- Csillagvirág. – vigyorogott. Nem hitte el, hogy tényleg megütöm, pedig megütöttem. Kapott egy tockost. Lementünk egy szintet a föld alá és ott volt a szerelőgödör és a szélcsatorna. Erre épült rá a fogadó csarnok. Az felett voltak az irodák és az átjáró, ami egy másik épületbe vezetett, a szállás volt. Osztoznom kellett a szobán, mert még nem végeztek az épület kibővítésével. Innen lementünk az udvarra, ahol átmentünk egy másik épületbe. Itt volt a föld alatt szintén egy hatalmas medence. Felette lévő szinten egy hatalmas kondi terem volt. Teljesen kivolt tárva az ajtó, és ahogy elmentünk mellette én megtorpantam. Egy félmeztelen pasi éppen egy labdán térdelt és egy kör alakú súlyt forgatott.

- Miért érdekesebb mindenkinek Seb, mint én? – morogta Ben. Értetlenül néztem rá. – Sebastian Vettel, tudod… Jövőre lesz nálunk pilóta hivatalosan, de már itt tréingeznek pár napja a mellé rendelt edzővel. – visszanéztem a két srácra. A pilóta nekem nagyrészt háttal térdelt a labdán, így az arcát nem láthattam, de a látvány így se volt rossz. Oldalra döntöttem a fejem és úgy néztem tovább az izmos hátát és a formás fenekét. Ben zökkentett vissza a valóságba azzal, hogy arrébb rángatott.

- Nem pasi lesen vagyunk. – morogta. Ezen elnevettem magam.

- Nyugi, ti se nézel ki rosszul. – vigyorogtam rá. Erre persze kihúzta picit magát. Végig jártunk mindent, így végre visszamentünk a szobámhoz. Az ajtó nem volt kulcsra zárva így bementem. Egy pasi feküdt az egyik ágyon és egy barna hajú csaj ült a pasi ölében.

- Bocs, hogy zavarok, folytassátok csak. Én tusolok. – mondtam vigyorogva és a neszesszeres cuccom felkapva bementem a fürdőbe. Mire kijöttem már csak a barna csajszi ült az ágyon éppen a sminkét mosta le.

- Eva Müller vagyok. – vigyorgott rám. – Kösz, hogy nem rondítottál bele annyira az előbb.

- Már rám is nyitottak rám. – vontam vállat én is vigyorogva. – Virág Norton. – nyújtottam oda a kezem. – Úgy tűnik szobatársak leszünk. Munkatársak is?

- Én a Sajtó részlegen vagyok. – rázta a fejét. – Te, ha jól tudom mérnök vagy.

- Igen. – bólintottam. – Te gondolom mész haza pár nap múlva az ünnepekre.

- Nem. Itt maradok. – mondta váll vonva. – Lesz időm kiismerni magam itt. Te mész?

- Maradok. – vigyorogtam. – Legalább nem leszünk egyedül.

- Hát nem. – tette le a tükröt. – Elmehetnénk vásárolni majd. – vigyorgott.

- Nem vagyok nagy vásárlós típus. – mosolyogtam.

- Majd az leszel. – nevetett.

Másnap reggel gyorsan eljött. Szinte az egész éjszakát átbeszélgettük. Reggel viszont Eva kapott egy sms-t, hogy a nagybátyja kórházba került. Az éjszakai jókedv egyből tovaszállt az arcáról. Az ölembe húztam a laptopom és rácsatlakoztam a netre. Keresgéltem pár percig, majd nem túl hangosan bekapcsoltam egy magyar gyerek dalt. Eva döbbenten nézett rám.

- Ez mi? – kérdezte nagyra nyílt szemekkel.

- Magyar gyerek dal. – nevettem. – Hupikék Törpikék, abból is a Robog a dömperem. – már Eva is szakadt a nevetéstől. Felkeltem az ágyból és oda nyújtottam neki a kezem. Elkezdtünk hülyéskedve táncolni a gyerekdalra és közben teli torokból nevettünk. Éppen a fejünket ráztuk az őrült ritmusra mikor valaki kopogott, vagyis inkább ütötte az ajtót. Egyből lenyomtam a zenét Eva pedig ajtót nyitott. Mindketten pizsamába voltunk és a fejrázástól nagyon kócosak. Eva sarokig tárta az ajtót, hogy én is lássam ki érkezett. Ben volt az hatalmas vigyorral.

- Ne nézz így, Eva szomorú volt és így tudtam csak felvidítani. – tartottam magam elé a kezem. Nm tudtam eldönteni, hogy nevessek vagy sírjak. Ben bejött és becsukta az ajtót.

- Segítek felvidítani. – nézett Evara, majd rám. Váll vonva nyomtam vissza a Hupikék Törpikéket. Mindhárman jóval túlléptük már a 20-at, de úgy ráztuk a gyerek slágerekre, mint az óvodások. Reggel 6 óra volt, de mi csak 7-kor kezdtünk így volt időnk hülyülni. Persze Ben hamar lelépett, hiszen ő 6-kor kezdett.

- Leszel az öribarim? – kérdezte Eva nevetve mikor éppen a haját fogta össze.

- Öribari. – löktem meg picit csípővel. – Most már komolyodjunk meg. – mondtam komoly fejjel. Mindkettőnkből kitört a nevetés.

Egy óra múlva viszont már tényleg komoly képet vágva álltam Guillaunme mellett és figyeltem a többiek mit csinálnak. Csak 10kor kezdtem saját magam is munkának, persze lesték még minden mozdulatom. Egész napom elment a szélcsatornában. Pont pakoltam össze mikor a tegnapi srác az edzőteremből bejött a szélcsatorna előtermébe.

- Szia, Guillaunme már nincs itt, mi? – nézett körbe.

- Hello. – pillantottam fel. – Még 10 perce sincs, hogy elment innen. – néztem az órámra.

- Fejlesztő vagy? – dőlt az asztalnak. – A csapat futamra utazó részét már ismerem, ha látásból is, és rád nem emlékszem.

- Részben fejlesztő vagyok igen. – bólintottam. – De ott lehet a bibi, hogy még új vagyok. – mosolyodtam el.

- Óh! – nevette el magát. – Itt még én is. – vigyorodott el.

- Virág Norton, mérnök. – nyújtottam kezet. Ő is lehelet finoman fogta meg a kezem, csak ő a szájához emelte és egy csókot nyomott rá. Ezen picit meglepődtem, de nem mutattam.

- Sebastian Vettel, pilóta. Állok rendelkezésére hölgyem. – vigyorogott. – Bármiben. – tette hozzá és a vigyora átment valami perverz szájhúzássá.

- Ezt az arcot felejtsd el a közelembe. – mutattam rá nevetve.

- Milyen arcot? – játszotta a meglepettet, de a tengerkék szemekben vidámság villant.

- Azt az arcot, ami olyan perverz, hogy mocskosnak érzem magam már a látványától is. – sétáltam el mellette. Az ajtóból fordultam vissza. - De meztelennek minimum.

- Jössz majd a tesztekre, ugye? – kérdezte hatalmas ártatlan szemeket produkálva.

- Nem olvadok a bugyimba attól, mert pilóta vagy és szép a szemed. – dobtam neki egy magabiztos mosolyt és távoztam.

- Pedig az megnézném. – kiáltott utánam.

- Álmodozz csak Bajnok. – kiabáltam vissza. Bevittem a mappákat Guillaunme irodájába, majd visszavonultam az alvó részlegre. Még akkor is Sebastianon vigyorogtam mikor lefeküdtem aludni. Eva meg nem ért vissza, én viszont másnap már 6-ra mentem le dolgozni.

2 nap alatt szinte teljesen kiürült a gyár, mert mindenki haza utazott az ünnepekre. Csak Szenteste jutott eszembe, hogy azóta nem is láttam Sebastiant. A 4 napos szünetet Evaval végig dumáltuk és végig hülyültük. A részlegek le voltak zárva, de a folyosókon és kint a hóba sétálgattunk.

Nem mentem haza Szenteste sem. Eva 24-25-26-ra elutazott a rokonaihoz. Én pedig a csapat center galériáján álltam és figyeltem a hóesést és az elhaladó autókat. Nem akartam haza menni. A szüleimmel összevesztem mikor eljöttem ide. A 3 éves kislányom pedig nem tudta, hogy én vagyok az anyukája, így miért zavartam volna? Összefont karral álltam a hatalmas üvegfelület előtt és bámultam a környéket. Szinte, mint egy filmben láttam, ahogy Réka kacagva bontogatja az ajándékait. Elképzeltem, ahogy a nővéremék is ünnepelnek anyuékkal és még Sebastian boldogan nevető arcát is láttam, ahogy a családjával a karácsonyfánál vannak, és valami hülyeségen töri a fejét.

Az elmúlt napokban nem gondoltam egyszer sem a szőke pilótára, most mégis elevenen élt bennem az arca, ahogy mosolyog, majd hahotába tör ki. Nem nagyon beszélgettünk, mert neki velem nem volt dolga és fordítva is igaz volt. Vele csak a versenymérnök Guill beszélt és a fejesek.

9-ig ott álltam a galériánál és figyeltem a tájat aztán lementem a büféhez és hátul a konyhába csináltam magamnak egy forró csokit. Felmentem az Evaval közös szobánkba és bekapcsoltam a laptopom. Nem telt bele sok időbe és megszólalt a telefonom.

- Virág Norton. – vettem fel pár csörgés után. Nem ismertem a számot, így fogalmam sem volt mire számítsak.

- Szia, Sebastian vagyok, zavarok? – kérdezte harsányan. A háttérben nevetés hallatszott.

- Nem zavarsz, de honnan tudod a számom? – ráncoltam a szemöldököm.

- Természetesen, nem mondom meg! – nevetett. – Otthon ünnepelsz? Azt se tudom milyen nemzetiségű vagy! – mondta meglepett hangon.

- Magyar származású vagyok. – mondtam mosolyogva. – Otthon? – néztem körbe. – Végül is igen. Otthon vagyok. – igazából most tudatosult bennem mennyire szánalmas, hogy itt vagyok.

- Magyarországon? – faggatott tovább.

- Nem. – ráztam a fejem bár nem látta. – Angliában.

- Van lakásod Angliában? – csak nem száll le a témáról!

- Te, ahogy hallom otthon vagy. – nevetettem, mikor meghallottam valakit németül kiabálni. Csak a Sebastiant értettem belőle és a játékosan fenyegető élt.

- Anya rájött, hogy telefonálok. – nevetett. –Azt hiszi, hogy zaklatlak, és a családi hangulatot töröm meg.

- Nem törsz meg semmit. – sóhajtottam. – Te viszont menj vissza és egyél ameddig megteheted!

- Mit tudsz, amit én nem? – kérdezte gyanúsan.

- Pille könnyűnek kell lenned év közben, szóval a kajálásról lemondhatsz. – nevettem.

- Honnan tudod? – kérdezte izgatottan. – Nekem semmit nem mondanak el!

- Mert még Toro Rossos vagy igazából. – nevetettem nagyon. Mint egy kíváncsi gyerek. – A kocsidat egy 70-78 kg súlyú pilótára tervezzük.

- Az fájni fog. – mondta hahotázva. – Anya rikácsol, majd még zaklatlak, ha nem bánod.

- Dehogy bánom! – nevettem. – Szia!

- Hey-hó! – és kinyomta. Még éppen halottam, ahogy az anyukája már a teljes nevét kiabálja. Nevetve dőltem végig az ágyon.

Reggel pont úgy keltem, ahogy este elterültem. Az ölembe a laptop és a telefon. 2 órán át feküdtem a kádban, majd komótosan összeszedtem magam és visszamentem a galériára. A földön ülve számolgattam, és nézegettem a régi adatokat. Már jóval 10 után járt az idő mikor egy autó fordult be az épület elé. Mivel nem voltam teljesen egyedül a gyárban nem nagyon érdekelt a dolog. A recepció is működött és a vendégfogadó rész is. Tudtam, hogy holnap már többen is itt lesznek újra. Felkeltem a földről, az összeszedett papírokat a kisasztalra tettem és figyeltem a tájat. Napközben hívott a kislányom apukája, hogy megköszönje az ajándékot, amit küldtem. Teljesen visszazuhantam a magány és a keserűség tavába.

Legnagyobb meglepetésemre azonban Sebastian jelent meg mellettem a galérián. Rám nézett majd zsebre tette a kezeit és ő is a táj felé fordult. Én csak a szemem sarkából figyeltem őt pár percig majd tovább úsztam a saját magam által felkavart mocsárban.

Talán egy óra is eltelt mire eljutottam oda, hogy kiborultam. Ahogy végig folytak az első könnycseppek az arcomon Sebastian magához húzott és szorosan megölelt.

- Az erős emberek is kiborulnak egy egyedül töltött Szenteste után. - simizte a hátam. – Sírj nyugodtan kislány. – mondta kedvesen. Bárki más előtt borulok ki biztos, hogy nem tudja kezelni, vagy teljesen megdöbben. Egy idő után annyira rázott a sírás és annyira ziháltam a levegő hiánytól, hogy ha Sebastian nem kap el összecsuklok.

Fogalmam sem volt, hogy kerültem az egyik szobába. Nem emlékeztem arra, hogy mi történt azután, hogy Sebastian az ölébe vett.

- Sebastian. – motyogtam.

- Annyira imádom, ahogy kimondod a Sebastiant. – vigyorgott. – Iszonyatos akcentussal mondod. – nevetett. Pislogtam párat mire leesett, hogy engem szekál.

- Az akcentusról te is mesélhetnél! – löktem meg a vállát. Egy ágyon feküdtem és ő az ágy végében ült.

- Jól vagy már? – kérdeztem félre billentett fejjel.

- Igen, köszönöm. – bólintottam vissza mosolyogva. Mikor a frufrum tűrtem el az arcomból esett le, hogy valószínűleg borzalmasan nézek ki. – Gondolom szörnyen nézek ki. – nevettem el magam.

- Kócos vagy és az összes smink lejött rólad. – mondta. – Nekem így is tetszel. Olyan reggel fejed van.

- Te is kócos vagy! – vágtam vissza.

- De én mindig szarul nézek ki. – nevetett. – Te viszont mindig olyan vagy, mint akit tökéletesen makulátlanra csináltak. Most olyan érzésem van, mintha egy nagyon magánjellegű dolgot látnék. Magánabbat, mint a borotvált szemérmed. – mondta vigyorogva. Felhúztam a szemöldököm majd belestem a takaró alá, hogy rajtam van-e a bugyim.

- Még tippnek is rossz. – nevettem el magam. – Honnan veszed, hogy leszoktam borotválni? – fontam össze a karom a mellem előtt.

- Simán eltudom képzelni, ahogy éppen csupaszítod magad. – vigyorgott teli pofiból. Megfogtam a mögöttem lévő párnát és hozzá vágtam.

- Fogd be! – nevettem. – Te engem csak ne képzelgess el!

- Késő! – nevetett. – Ja, egyébként az én szobámba vagy és már 3 óra van, szóval mindenki tudja, hogy itt vagy. – mondta kaján vigyorral.

- Tehát mindenki azt hitte lefeküdtünk. – keltem fel az ágyból.

- Szinte biztos. – vigyorgott még mindig.

- Van amikor csak úgy leolvad a vigyor az arcodról? – érdeklődtem.

- Van amikor valamit megjegyzés nélkül hagysz? - kérdezett vissza. – Ha már azt hiszik jártam benned, nem járhatnék tényleg benned? – kérdezte egy olyan vigyor kíséretében, amit tuti tükör előtt fejlesztett ki.

- Végül is miért ne. – rántottam meg a vállam. Megfogtam a kézfejét, ami a takarón volt és az egyik ujját bekaptam egy pillanatra a számba. – Jártál bennem. – villantottam egy vigyort majd beleléptem a cipőmbe és már az ajtót nyitottam mikor utánam szólt.

- Nem így értettem! – a hangjába nevetés és picit hisztis él csengett.

- Engem nem fogsz meg a begyakorolt vigyoroddal és a vezetői tudásoddal. – vigyorogtam rá. – Az én bugyimba egészen máson át vezet az út!

- És pedig? – kérdezte kíváncsian.

- Innen. – mutattam a szívemre.

- A melled, aztán a bugyid, oké! Benne vagyok! – nevetett.

- Lökött. – vigyorogtam és kimentem az ajtón.

........

Már nagyban folytak a tesztek mikor Christian magához hivatott. Guill is bent állt a főnök irodájában. Csak egy másodpercre jutott eszembe, hogy mit csináltam, de leesett, hogy az égvilágon semmit. Sebivel az ominózus alkalom óta csak össze-össze vigyorgunk, vagy a büfében dumálunk.

- Foglalj helyet. – mutatott a Guill melletti székre Christian.

- Virág. – fordult felém Guill. – Mikor elkezdtél itt dolgozni, már egyből kinéztelek magamnak. – egy pillanatra elgondolkodtam a mondat kétértelműségén. – Azóta figyellek, és még egy apró hibát sem láttam tőled. – erre elmosolyodtam.

- Ha a munkáról van szó, olyan vagy mint egy precíz gép. – mosolygott Christian is.

- Én a mai naptól kezdve nem vagyok versenymérnök. – mondta Guill nagyon hivatalos fejjel. – És azt szeretném én is és Christian is, hogy te legyél Sebastian versenymérnöke. – fény csillant a szemébe, de fogalmam sem volt mi lehetett az és ez bosszantott.

- Elvállalod? – kérdezte Christian. Valószínűleg túl sokáig nézhettem döbbenten Guillre.

- Igen! – vágtam rá. Úgy mondtam ki, mint más a boldogító igent. Megbeszéltünk mindent, és este aláírtam a szerződésem, ami két évre szólt. Külön a kérésemre senki nem tudta meg egészen másnap, amikor is már én mentem be eligazítást tartani a teszt nap megkezdése előtt. Mindenki arcán láttam, hogy elég nehéz dolgom lesz a tisztelet és a bizalom terén, de mint mindennel ezzel is megbirkózom.

........

Körülöttem már mindenki eléggé sok alkoholt megivott ahhoz, hogy ordítva énekeljen, és magából kifordulva táncoljon, pedig a buli még csak most kezdődött.

- Ugyanúgy a te érdemed is a győzelem. – dobta le magát Seb mellém a székre. – Jössz táncolni?

- Mennyit ittál? – néztem rá szúrósan.

- Sima narancslé. – emelte fel a poharát. Elvettem tőle és beleszagoltam. – Pezsgőt ittam csak.

- Nem hallottad még azt a mondatot, hogy ne kezdj ki a főnökkel? – vigyorogtam.

- Nem vagy a főnököm. – nyújtott nyelvet. – Egyenlő partnerek vagyunk.

- De én legalább nem vagyok kitéve a médiának. – nem bírtam ki nevetés nélkül Seb arcát látva.

- Én legalább tudom élvezni a bulikat! – vágott vissza. Erre felkaptam a fejem. Pár pillanatig morcosan néztem rá, majd leszálltam a bárszékről.

- Ne akkor mutasd meg mennyire tudod élvezni a partikat! – nyújtottam felé a kezem. Vigyorogva fogta meg az ő kezéhez képest pici és törékeny kezem és berángatott a tömegbe. Sok idő telt már el a kezdő versenymérnök énem óta, bár sokak szerint nekem olyanom nem is volt. Ma elvertük a Brawn GP-t így mindenki taj részegre itta magát ünneplés gyanánt. Az egész estét végig ittam és táncoltam Sebbel, ami vicces volt, mert a végére már menni alig tudunk, nem hogy táncolni. Bár én látszólag sokkal jobban bírtam a piát. Én legalább emlékeztem rá, hogy Tommi vitt fel a szobámba. A buli után, ha lehetséges még több időt töltöttünk együtt Sebbel.

Már nagyban tartott a spanyol hétvége mikor Seb jött be az irodámba kopogás nélkül. Becsukta maga után az ajtót és megállt előtte. Én az asztalnak voltam támaszkodva az ajtóval szemben és éppen a pályáról írt jegyzeteimet olvasgattam.

- Hallgatlak. – mondtam fel se nézve. Oda jött elém és kikapta a kezemből a jegyzeteket. Meglepődni sem volt időm, mert a derekamnál fogva megemelt és felültetett az asztalomra és a következő pillanatban már az ajakai az enyémeken voltak.

Jó pár perc után nagyokat pislogva csúsztam hátrébb, hogy kapjak levegőt.

- Hé! – tettem a kezem a mellkasára. – Ez mi volt?

- Azt mondtad nem szereted a romantikát. – vont vállat vigyorogva. – Gondoltam akkor csinálom nem romantikusan. – értelmesen nézhettem, mert elnevette magát.

- Szeretlek – nézett bele a szemembe. Mintha forró vízzel öntöttek volna le. A mellkasomról legördült egy hatalmas kő, pedig azt se tudtam, hogy ott van.

- Szeretlek. – mondtam ki én is. Végig se gondoltam mit mondok vagy teszek. Visszahúztam magamhoz és az előbbi vad csókolózás most lágy volt és szerelemes. Utána mikor muszáj volt egy megbeszélésre mennem gondolkodtam el, hogy tulajdonképpen ez már karácsony óta bennem van. Meglepő volt belegondolni, hogy fogalmam sem volt mi alakul ki fokozatosan bennem. Úgy éreztem mintha egy rejtőző betegség lett volna egész eddig a belsőmbe. Talán az is volt.