Van valami betegesen vicces a szakításokban. Kifordítanak önmagunkból.

Van azaz érzés mikor tudod, hogy rossz jön. Mikor a lelked és a szíved szinte sikít, hogy jobb ha lelépsz.

Feküdtem az ágyán, és próbáltam rájönni mi bajom is van. Miért nem tudok nyugodt és felszabadult lenni?  Mindenfélét bemagyarázok magamnak és neki is.

Mikor pár órával később felfelé sétálok a hegyükön a lépcsőn, már érzem a levegőben, hogy valami más is vár rám a szexen kívül. Persze, nyugis alvós, gépezős éjszaka míg Ő bulizik.

Ahogy a gyertya gyújtogatás közben elégetem az ujjam legszívesebben hisztiznék egy sort. Toporzékolnék, hogy már megint bibis valamim. De nem teszem. Túl komoly hozzá az arca, hogy én most hisztizni kezdjek.

Kimegyünk a korláthoz, és az éjszakába bámulunk. Ahogy beszélgetni kezdünk legszívesebben félbeszakítanám: megcsókolnám és megkérném, hogy ne szóljon egy szót se. Nem vesz jó irányt ez a beszélgetés.

- Mit csinálnál, ha egyszer azt mondanám, hogy nem szeretlek? – teszi fel a kérdést.

- Megkérdezném miért vagyunk akkor még együtt. Miért nem dobtál ki. És hogy van-e oka, hogy nem szeretsz – válaszolom őszintén. Vannak olyan kérdések amikben fontosabb a kijelentést keresni.

Mintha nyakon öntöttek volna egy tál jeges vízzel. A szemében már ott volt. Jól gondoltam, nem szerelmes.

Tovább beszélgetünk, és kilyukadunk végre a lényeghez.

- Én csak kötődöm hozzád – mondja végre ki. Érzem ahogy megszédülök egy pillanatra. Küzdök a könnyeimmel, hiszen a sírás zsarolás, és kezd elegem lenni, hogy gyorsan elsírom magam.

- Pest óta kezdtem egyre biztosabb lenni benne – mondom ki gondolkodás nélkül. Akkor tudatosul csak, hogy mennyire igazak a szavaim.

Tovább magyaráz, válaszolgatok, de már kattog az agyam. Pár napon belül szingli leszek. Nem akartam szakítani. Annyi lemondás, annyi jó pillanat. Nem akartam, hogy vége legyen.

- Tulajdonképpen kihasználtalak végig – az arcán színtiszta bűntudat és fájdalom. Elmosolyodom.

- Használj ki nyugodtan – válaszolom.

Barátnőm szavai kezdenek dübörögni a fejemben: Olyan mazoista vagy lélektanilag!

Ilyen igaza volt. Éreztem ahogy a lelkemen a behegesedett rész itt-ott fel szakadozik.

- Sajnálom Virág, hagyjuk abba – suttogja és megölel egyből.

Egy pillanatra lefagytam. Harcoljak? Veszítsem el az utolsó kis büszkeségem is?

- Rendben – suttogom a fülébe. Ráhajtom a fejem a vállára, és csendben próbálom tartani magam.

Sokszor szakítottam én, és azt is tudtam, hogy a kötődés mellett szakítani is éppen elég borzalmas. Belekapaszkodom erősen a vállába, és hagyom, hogy kicsit összeomoljon. Folynak a könnyeim, érzem, ahogy az államnál elhagyják a sós cseppek a bőröm, de próbálok nyugodt maradni.

Nem kiborulni.

Jó pár percig így állunk, amikor sikerül összeszedni nagyjából mindkettőnknek magát elindulunk vissza.

Mélyeket lélegzem, és próbálok másra összpontosítani.  Nem fogok most kiborulni.

Este nem megy bulizni inkább velem marad. Utolsó este közösen. Próbálom minden percét magamba szívni. Ahogy beszél, ahogy szomorúan néz, ahogy elmosolyodik nagy nehezen. Ahogy ragaszkodón magához húz. Egy idő után engem ölelve alszik el.

Elhúzódom picit, amire felébred.

- Nem megyek messzire – suttogom oda neki. Tudtam, hogy fél, hogy lelépek.

Visszateszi a fejét a párnára, és már alszik is újra, a kezemet fogva.

Jó ideig nézem, ahogy békésen alszik. A könnyeimtől kényelmetlenül vizes már a kispárnám.

Ahányszor fordulok, és elengedem a kezét, vagy kibújok az öleléséből utánam nyúl és visszahúz a karjaiba, vagy simán megfogja a kezem. Egy pillanatra sem enged el, pedig alszik.

Egy idő után már mosolyogva figyelem. Eszembe jut a sok hülyeség.

Sötétben végignézek a szobáján. Talán utoljára vagyok itt. Pedig szerettem itt lenni.

A reggel nehezen indul, de felkelünk. Én a maradék cuccom is összepakolom, és próbálok nem gondolkodni.

Az anyukája kedvesen faggat, mikor jövök legközelebb, megyek-e szüretelni. Alig feltűnő kitérő válaszokat próbálok adni. Túl akarok lenni az egész búcsúzkodáson.

A buszra sétálva próbálok vidám lenni, piszkálom, hogy mosolyogjon de olyan arcot vág, mintha a kivégzésemre kísérne.

Végül megkapom az utolsó csókom, és felszállok a buszra.

- Vigyázz magadra – szólok még le neki, és már a könnyeimmel küzdök ismét.

Annyira szívesen leszálltam volna a buszról, hogy megöleljem, mikor leesett, hogy ő a falnak vetett háttal könnyezik. Leülök, és nem bírom tovább. Összeomlok ahogy integet és dob egy puszit.

A lelkemben a sebek amiket pont ő gyógyított be felszakadnak. Érezem ahogy lassan visszacsúszom a padlóra, ahonnan fél év volt a felkelés.

Életemben kétszer voltam szerelmes.  Először önszántából, akarva, törték szét a szívem, aztán még egyszer. Egy másik, egy kedvesebb figura. Ő csak annyit tett, hogy nem tudta viszonozni azt amit én érzek.

Neki nem én voltam a tökéletes nő, és nem is váltam azzá idővel.

Nekem se ő volt a tökéletes férfi, de nekem idővel azzá vált. Félre mertem dobni a félelmeimet, és hagytam magam, hogy szerelmes legyek.

 Nem éri meg a szerelem. Nem éri meg, hogy nyomorúságot adjon egy idő után.

Megkímélhettem volna magam én is egy kis kötődéssel.

De mazoista vagyok. Illetve már csak voltam.

Üdv Nagy Világ, Te leszel a Játszóterem.